Legyél a legjobb barátod Az empátiát így határozzák meg: arra való képesség, hogy az ember együttérzéssel forduljon valaki más érzései, szándékai, gondolatai felé, vagy élményszerűen át is élje azokat, olykor egészen odáig, hogy testével követi az illető mozdulatait. Szerepet játszik ebben a mimézis (utánzás) meg egy csipetnyi mazochizmus is. Egyesek szívesebben beszélnek intuícióról, ami egyszerűen annyit jelent: közvetlen, azonnali belátás, felismerés. Az empátia, az intuíció rezonanciajelenség, része az emberek közötti kapcsolatnak. A szadizmus lényege a más ember elleni erőszakból, a fölötte való uralkodásból nyert öröm. Azok a szülők, akikből hiányzik az empátia, szükségszerűen válnak szadistává. Ez nemcsak a szülőkre vonatkoztatva igaz, hanem az orvosokra, terapeutákra, tanárokra, ápolókra, edzőkre és még sok másra is, akiknek helyzetükből fakadóan a gondoskodás a dolguk. Azok képesek leginkább gondoskodásra, akikben ég a kíváncsiság a mások vágyai, érzései, gondolatai iránt, és fontosnak tartják, hogy mások jól legyenek. Bennük állandóan munkál a késztetés, hogy használják az empátiát, az intuíciót, ami nélkül nem juthatnak másokkal közös nevezőre, nem folytathatnak a másik emberrel közös életet. Ha például egy anya a függetlenedés felé taszigálja gyermekét, megvonja tőle az empátia rezonanciáját. A gyermek azonnal magányosnak, kivetettnek érzi magát. Az anya bölcsességét nem meri kétségbe vonni, ezért szégyellni fogja mindazt a félelmet, ellenállást, sóvárgást, belső elbizonytalanodást, amit az anya idő előtti leválása szükségszerűen előidéz. Az empatikus reakció hiánya mindig megalázottságba, a szégyenérzetbe torkollik. Ez van annyira fájdalmas, mint a fizikai test égési sérülése; a gyermek hamar megtanulja kerülni az anyja iránti érzelmek kinyilvánítását, majd mindenfajta kapcsolatában is. Ebből némaság és magány származik, az embert megbénítja a kettős kötődés, hogy vágyik ugyan a kapcsolatokra, de retteg is tőlük. Ha az anyám állandó nyomás alatt tartott, ha az apám szüntelen kritizált, mindig csak a hibákat kereste bennem, akkor nincs más választásom, mint beépíteni őket magamba: egyszer csak azt veszem észre, hogy állandó nyomás alatt tartom és szüntelenül kritizálom magam. Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal, és úgy bánok azokkal, akik a legkedvesebbek, akik a legközelebb állnak hozzám. Ön-empátia nélkül maradok. Innen fakad minden önpusztító viselkedés. Szégyellem magam, el akarok rejtőzni, meg akarok halni, nem akarok én lenni! A kétbalkezesség (amikor valaki vonzza a baleseteket), a szenvedélybetegségek, az anorexia, a depresszió, az öngyilkosság, az öncsonkítás, a teljesítményi szorongás, meg az önkorlátozó tevékenységek sokasága mind-mind az elbizonytalanodásból, a zavarodottságból, a lecsökkent önértékelésből szerzi a hajtóanyagot, azt pedig a fontos felnőttekkel való korai kapcsolatok elégtelensége által okozott és helyre nem hozott megszégyenülés, megalázottság váltja ki. Firestone Voice Hangterápia (1988) című könyvében leírja, hogyan próbálta sérült ön-empátiáját helyreállítani. Aki eredeti, nonkonformista, különálló és független, az szorongást és bűntudatot érez, amiből regresszív viselkedés, fokozott függőség származhat, másfelől pedig a kapcsolatban vállalt alávetettség, a képzelt biztonság érdekében a családhoz, később a házastárshoz való kötődés szintén bűntudatot és önostorozást eredményezhet. Hogy tisztán lássam magam, meg kell változtatnom önmagamhoz fűződő viszonyomat. Miért ne támadna bennem égető kíváncsiság saját élményeim, saját vágyaim, érzelmeim, gondolataim, cselekedeteim iránt? Miért ne kerülhetnék kapcsolatba önmagammal? Ha olyan kedvesen és empatikusan kezelem magam, ahogy a szüleimnek kellett volna, ha lehetek önmagam legjobb barátja, tekintet nélkül arra, hogy félelmeim szerint milyen aljas, őrült vagy beteg lehetek, akkor és csakis akkor valóban élvezhetem az életemet, mielőtt meghalok. Ha önmagamhoz fűződő viszonyom ellenséges, akkor nem sok energiám maradhat másokra. Az önmagammal való örömteli egymásra találás előfeltétele annak a felismerése, hogy sem a szüleim, sem a terapeutám, sem a szeretőm, sem a barátom nem lesz képes visszacsinálni a korai elválás, megalázás, megszégyenítés okozta károkat. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy fontos rész belőlem elrejtőzött, és ha azt a részt meg nem találom, akkor nem leszek képes teljes életet élni. Ez a lényegem. Az én dolgom, az én felelősségem, hogy megismerjem és szeressem önmagam, miután megtaláltam, és ez a felismerés könnyeket csal a szemembe, szomorúságba és gyászba borít - oly sok mindent veszítettem el, amíg rejtőzködtem szégyenemben, és vártam, vártam...(részlet Feldmár András apró részletekben című könyvéből)
