Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és fel akartam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva ismét megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett, csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson, és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron, amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adta fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és erre én leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez más milyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. Nem bírtam nézni, ahogyan meg van feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismertem a kisszoba ajtaját. Amióta élek az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott.
- Jön...
Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és az üres tekintette megtelt félelemmel.
- Ki? Pete! Ki jön?
Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába.
- Apa...

Ez a szó mindent megölt bennem.