Végzetes tévedés 1/3
Végzetes tévedés
Éjszaka van. Egyedül sétálok, ilyenkor elengedhetem magam, nincsenek autók, nincs tömeg, nincs rohanás, csak csend és béke. Szeretem az éjszakát, főleg így tavasszal, a szél virágok illatát hordja, a haragoszöld fű surrog a talpam alatt, ha éppen letérek a parkok kijelölt ösvényéről, és ezt gyakran megteszem, kicsiny kis lázadás ez a modern világ ellen, ami beton- és acélbörtönbe zár minket. Azért nincs teljes csend, az emberi zajokat leszámítva is vannak neszek, melyek már akkor az éj velejárói voltak, mikor embernek még nyoma sem volt. Ismerem ezeket a hangokat, gyakran hallgatom őket, mikor teljes nyugalomra vágyva elhagyom a várost. Most is egy régi földúton ballagok, keletre a várostól, pár hónapja leltem rá erre a részre, már akkor láttam, hogy éjszakánként itt egyedül lehetek. Gondolkodom az életről és a benne elfoglalt helyemről. Vajon azt teszem, amit tennem kell, vagy képes vagyok irányítani a sorsom? Még nem találtam választ. Meglepően sötét van ma éjjel…
A Holdnak csak egy vékony karéja látszik, az világítja meg előttem az utat, ezüstszalaggá változtatva a poros földcsíkot. Tőlem jobbra egy szántóföld van, a gondos gazda már be is szántotta, balra egy keskeny erdősáv. Még ebben a gyér fényben is látszik a fák egészséges zöld lombkoronája. Egyre sötétebb van, pedig nem látok felhőt az égen, a csillagok is elég haloványak. Egy bagoly száll el a fejem felett, nagyon siet, nem a megszokott hangtalansággal siklik, mint máskor, hanem szinte menekül. De vajon mi elől? Héja? Sas? Badarság. Az éjszaka a bagolyé. Furcsa, a neszek elhaltak… Mikor? Nem is vettem észre… Néma csendben sétálok. Nem! Valamit hallok… de nem a fülemmel. Inkább csak érzem, valami ütemes lüktetés, amely furcsán ismerős, mégis olyan idegen. Mi volt ez? Valami árny suhant el mellettem. Csak a szemem sarkából láttam. Hátborzongató érzést hagyott maga után! Visszamegyek a kocsimhoz… nincs messze… hirtelen mennyire hiányzik a városi zsúfoltság, az emberek, az autók! Itt van. Gyorsan beszállok, a lüktetés erősödik, már hallom is, de nem tudom, honnan jön, egyszerre hallom mindenfelől! Indítok, és bekapcsolom a rádiót, hátha elnyomja ezt a borzalmat!
A Holdnak csak egy vékony karéja látszik, az világítja meg előttem az utat, ezüstszalaggá változtatva a poros földcsíkot. Tőlem jobbra egy szántóföld van, a gondos gazda már be is szántotta, balra egy keskeny erdősáv. Még ebben a gyér fényben is látszik a fák egészséges zöld lombkoronája. Egyre sötétebb van, pedig nem látok felhőt az égen, a csillagok is elég haloványak. Egy bagoly száll el a fejem felett, nagyon siet, nem a megszokott hangtalansággal siklik, mint máskor, hanem szinte menekül. De vajon mi elől? Héja? Sas? Badarság. Az éjszaka a bagolyé. Furcsa, a neszek elhaltak… Mikor? Nem is vettem észre… Néma csendben sétálok. Nem! Valamit hallok… de nem a fülemmel. Inkább csak érzem, valami ütemes lüktetés, amely furcsán ismerős, mégis olyan idegen. Mi volt ez? Valami árny suhant el mellettem. Csak a szemem sarkából láttam. Hátborzongató érzést hagyott maga után! Visszamegyek a kocsimhoz… nincs messze… hirtelen mennyire hiányzik a városi zsúfoltság, az emberek, az autók! Itt van. Gyorsan beszállok, a lüktetés erősödik, már hallom is, de nem tudom, honnan jön, egyszerre hallom mindenfelől! Indítok, és bekapcsolom a rádiót, hátha elnyomja ezt a borzalmat!
