Végzetes tévedés 2/3
Itthon vagyok. Reggel van, és az ágyamban fekszem. A nap hívogatóan kacsint be a sötétítőfüggöny mellett. Vajon csak álom volt? Nem tudom. Elhúzom a függönyt, és kinézek az ablakon, az utcán emberek járnak, mindenki megy a dolgára, szemben nyugdíjasok pletykálkodnak, munkások indulnak munkába, illetve az éjszakai műszak tér haza egy-egy kocsmát útba ejtve, minden rendbelevőnek látszik. Vajon csak álom volt? A cipő! Hisz nem úgy ismerem magam, hogy az éjszaka kellős közepén nekiállok cipőt pucolni, abból majd kiderül, hogy merre jártam. Poros. Ezek szerint… Nem álom volt. Mi történhetett, az éjjel, hogy nem tudom felidézni? Testileg semmi bajom… Felöltözöm, és lemegyek a kocsihoz. Nincs bezárva, csodálom, hogy nem vitték el, de mikor megpróbálom beindítani, látom, hogy az akkumulátor csontig lemerült, és a rádió hangereje a maximumon, még mindig be van kapcsolva. Érthetetlen.
Este van, egész nap nem történt semmi érdemleges, lefekvéshez készülődöm, de valahogy nem akarok aludni… Félek. Előkeresem apám háborús revolverét, bár öreg darab, jól karban van tartva, suhanckoromban elég jól begyakoroltam a használatát, akkor még nem viseltettem fenntartással a fegyverekkel szemben, most újra félreteszem az elvemet, hogy a fegyverek erőszakot vonzanak. Leteszem magam mellé az asztalra, így már nyugodtabb vagyok, de azért nem fekszem le, inkább olvasok. Furcsa, egy Poe kötet akadt a kezembe…
A karosszékben ébredek. A könyv a földön. Elnyomhatott az álom… Kipihentnek érzem magam. Nyugodtan aludtam. Reggelizni indulok a közeli kávéházba. Minden rendben, legalábbis majdnem… A nap fényesen süt, én mégis valami fals, szürkés árnyalatot érzek benne, és az emberek… mosolyognak, de nem őszintén, azt hiszem, rajtam mulatnak, káröröm csillan a szemükben. De miért? A pincérnő is, aki a kávém hozta, olyan furcsa volt. Egész nap ezt érzem, minden emberben, minden mosolyban…mert mindenki mosolyog csak én nem… Este újra pisztollyal alszok el… Az éjjel többször is szuszogásra ébredtem, de mikor felkeltem, senkit se találtam a szobában.
Este van, egész nap nem történt semmi érdemleges, lefekvéshez készülődöm, de valahogy nem akarok aludni… Félek. Előkeresem apám háborús revolverét, bár öreg darab, jól karban van tartva, suhanckoromban elég jól begyakoroltam a használatát, akkor még nem viseltettem fenntartással a fegyverekkel szemben, most újra félreteszem az elvemet, hogy a fegyverek erőszakot vonzanak. Leteszem magam mellé az asztalra, így már nyugodtabb vagyok, de azért nem fekszem le, inkább olvasok. Furcsa, egy Poe kötet akadt a kezembe…
A karosszékben ébredek. A könyv a földön. Elnyomhatott az álom… Kipihentnek érzem magam. Nyugodtan aludtam. Reggelizni indulok a közeli kávéházba. Minden rendben, legalábbis majdnem… A nap fényesen süt, én mégis valami fals, szürkés árnyalatot érzek benne, és az emberek… mosolyognak, de nem őszintén, azt hiszem, rajtam mulatnak, káröröm csillan a szemükben. De miért? A pincérnő is, aki a kávém hozta, olyan furcsa volt. Egész nap ezt érzem, minden emberben, minden mosolyban…mert mindenki mosolyog csak én nem… Este újra pisztollyal alszok el… Az éjjel többször is szuszogásra ébredtem, de mikor felkeltem, senkit se találtam a szobában.
