Hóhér 5/10
Amikor azt mondtam, hogy valamelyest ismerem, ez igaz. De csak részben. Az abszolút gyengéit nem tudom. Így marad a klasszikus vallatás és a leleményesség. Ilyenkor szidom azt a pár évvel ezelőtti törvényt, hogy nem lehet igazság-injekciót beadni, és csak egyszerűen kérdezni. Azt még az előző rendszerben hozták, és a mai napig érvényben van. Nemzetközi egyezményre épül, nem lehet csak úgy törölni. Azóta bővült a hóhérok szakmai ismerete, és legalább olyan hatásosak vagyunk, mint anno középkori elődeink, ha nem jobbak.
Várakozóan ránézek, hogy mit mond. Ujjam készenlétben a gombon, hogy folytathassam a „jegyzőkönyvet”, ha vall, de nem biztos. Lehet, hogy még valamit a fejemhez akar vágni, és ezt nem tartom publikusnak. Ugyanis az életem kerül veszélybe, ha kiderül, hogy bármi közöm van a renegádok egyik alvezéréhez.
- Ha tényleg egy kicsit is ismersz, akkor tudod, hogy nem fogsz belőlem kiszedni semmit. – Megcsóválta a fejét. Hangja fájt, olyan szomorú volt. Illetve nem is szomorú, inkább beletörődött és keserű. – Meghalok, de nem árulom el azt, amiben hiszek. Még neked sem. Szerintem a legegyszerűbb az lesz, ha most beadsz valami anyagot, ami megnyuvaszt, és nyugodtan elválunk egymástól. Jobb ötletem nincs.
- De nekem van. Végigmegyek a kínzáslistán, és beszélsz, de ha mégsem, akkor meghalsz. És tévedsz: nem fogunk elválni egymástól, mert soha nem is volt közünk egymáshoz. – Felmutatom neki a magnót jelzésképpen, hogy a jegyzőkönyv lesz a hiteles, akármit hisz. Mert annak kell lennie. Belül nagyon fáj, de nem tehetek mást. Esetleg tényleg megléphetnénk, de ez olyan nagyromantikus jelenet lenne, ráadásként fel kéne adnom biztos nyugis életemet a káoszért. Nem mintha nem kedvelném a káoszt, de a nyugodtság nekem mindennél többet jelent.
- Pedig tényleg kedveltelek. A mai találkozótól is sokat reméltem. De ám legyen. Essünk túl rajta. Ja, és tartom azt az állítást, miszerint szemét vagy. – Ez volt a jel, hogy indíthatom a magnót.
- Tényleg sajnálom. – Látványosan megnyomom a gombot. A szalag elindul, de bennem megáll valami, amit valamikor életnek neveztem. Nem érdekel. De azért ma elmegyek a kávézó elé, ahová a találkozót beszéltük meg.
Várakozóan ránézek, hogy mit mond. Ujjam készenlétben a gombon, hogy folytathassam a „jegyzőkönyvet”, ha vall, de nem biztos. Lehet, hogy még valamit a fejemhez akar vágni, és ezt nem tartom publikusnak. Ugyanis az életem kerül veszélybe, ha kiderül, hogy bármi közöm van a renegádok egyik alvezéréhez.
- Ha tényleg egy kicsit is ismersz, akkor tudod, hogy nem fogsz belőlem kiszedni semmit. – Megcsóválta a fejét. Hangja fájt, olyan szomorú volt. Illetve nem is szomorú, inkább beletörődött és keserű. – Meghalok, de nem árulom el azt, amiben hiszek. Még neked sem. Szerintem a legegyszerűbb az lesz, ha most beadsz valami anyagot, ami megnyuvaszt, és nyugodtan elválunk egymástól. Jobb ötletem nincs.
- De nekem van. Végigmegyek a kínzáslistán, és beszélsz, de ha mégsem, akkor meghalsz. És tévedsz: nem fogunk elválni egymástól, mert soha nem is volt közünk egymáshoz. – Felmutatom neki a magnót jelzésképpen, hogy a jegyzőkönyv lesz a hiteles, akármit hisz. Mert annak kell lennie. Belül nagyon fáj, de nem tehetek mást. Esetleg tényleg megléphetnénk, de ez olyan nagyromantikus jelenet lenne, ráadásként fel kéne adnom biztos nyugis életemet a káoszért. Nem mintha nem kedvelném a káoszt, de a nyugodtság nekem mindennél többet jelent.
- Pedig tényleg kedveltelek. A mai találkozótól is sokat reméltem. De ám legyen. Essünk túl rajta. Ja, és tartom azt az állítást, miszerint szemét vagy. – Ez volt a jel, hogy indíthatom a magnót.
- Tényleg sajnálom. – Látványosan megnyomom a gombot. A szalag elindul, de bennem megáll valami, amit valamikor életnek neveztem. Nem érdekel. De azért ma elmegyek a kávézó elé, ahová a találkozót beszéltük meg.
