Hóhér 7/10
Ekkor már majdnem úgy vonyít, mint mikor kiszedtem a fülbevalóját. Kicsit várok, mielőtt újra beledöfök egyet. Abbahagyja a sikítást, piheg. Szemében a rémület tükröződik. Szerintem, végre megértette, hogy nem fogok neki segíteni. Ezt akartam elérni, egyelőre. Aztán csak fog vallani is. Újabb tűt izzítok és szúrok. Ordít, nagyon fáj neki. Nem érdekel. Nekem csak a vallomása kell, nem több. Vonaglik, főleg a karját próbálgatja. Valószínűleg kezd már lezsibbadni. Remek, agya nehezen bírta a fájdalomingereket, és lekapcsolja az összes idegi funkciót a karjában. De adjuk meg neki az utolsó löketet. Tűizzítás, majd szúrás. Hangja már kezd rekedté válni. Lassan abbahagyja a dobhártyám kaparászását, és kitágul a pupillája. Az igazi rémület első jele. Most zsibbadt el a karja, és most nem érzi. Igazán kellemetlen, hogy dacból összeszorítja a száját. Ha a helyzet alkalmas lenne rá, megjegyezném, mennyire jól áll neki, amikor így csinál. De hát nem, úgyhogy csak kérdőn ránézek, erre megrázza a fejét.
Újabb tűt izzítok, de ezt most a jobb lábfejébe szúrom. Nem nagy ügy, valahol elhagyta a cipőjét meg a zokniját. Éktelenül ordít, de csak nem akar egy normális hangot sem kiadni. Úgy tűnik, ismét figyelmeztetni kell, hogy nem szórakozásból van itt, hanem komoly munka zajlik.
- Ahelyett, hogy ordítanál, igazán mondhatnál valamit. – Hangom flegmatikus, mint aki unatkozik, ami részben igaz.
- Dögölj meg, szuka! – És köp egyet a lábam elé. Valahogy nem ezt vártam tőle. Ez olyan közönséges volt. Első reakcióm, hogy pofán vágom, arcán vércsíkok maradnak. Hát igen, hosszú és éles körmök. Meglepetten néz rám, ez olyan tipikus női reakció volt részemről.
Tűt izzítok, amit feszengve néz. Ez is a lábfejébe megy, a másik mellé. Látni, ahogy a sírás kerülgeti. Iszonyúan fájhat, ha már idáig eljutott, de most néhány nyöszörgő hangot leszámítva nem vonyít. Végre nem ugrál a dobhártyámon. Még egy tű, majd még egy. Hitetlenkedve nézi a lábfejét, azaz ez is érzéstelenítve lett.
Újabb tűt izzítok, de ezt most a jobb lábfejébe szúrom. Nem nagy ügy, valahol elhagyta a cipőjét meg a zokniját. Éktelenül ordít, de csak nem akar egy normális hangot sem kiadni. Úgy tűnik, ismét figyelmeztetni kell, hogy nem szórakozásból van itt, hanem komoly munka zajlik.
- Ahelyett, hogy ordítanál, igazán mondhatnál valamit. – Hangom flegmatikus, mint aki unatkozik, ami részben igaz.
- Dögölj meg, szuka! – És köp egyet a lábam elé. Valahogy nem ezt vártam tőle. Ez olyan közönséges volt. Első reakcióm, hogy pofán vágom, arcán vércsíkok maradnak. Hát igen, hosszú és éles körmök. Meglepetten néz rám, ez olyan tipikus női reakció volt részemről.
Tűt izzítok, amit feszengve néz. Ez is a lábfejébe megy, a másik mellé. Látni, ahogy a sírás kerülgeti. Iszonyúan fájhat, ha már idáig eljutott, de most néhány nyöszörgő hangot leszámítva nem vonyít. Végre nem ugrál a dobhártyámon. Még egy tű, majd még egy. Hitetlenkedve nézi a lábfejét, azaz ez is érzéstelenítve lett.
